Komáromi Ákosné: Eredményt csak fegyelmezett, kitartó, következetes munkával lehet elérni.

Mit jelent az Ön számára a legújabb elismerés?

Komáromi Ákosné: Meglepődtem, hogy rám gondoltak a díj odaítélésekor. Nagyon jólesett, hogy ezzel az érdeméremmel országosan elismerik a több mint negyven éves munkámat, eredményeimet.

Ki gratulált elsőként a díjhoz?

Komáromi Ákosné: A férjem, Komáromi Ákos. A Hajdú-Bihar megyei Kézilabda Szövetség elnöke, Oláh Sándor hívta telefonon, s ő mondta, hogy jelenésem lesz a szövetség közgyűlésén.

Kiknek mondana köszönetet?

Komáromi Ákosné: A Hajdú-Bihar megyei Kézilabda Szövetség elnöksége terjesztett fel, így Oláh Sándor elnöknek sokat köszönhetek. Más szempontból, a több mint 40 év alatt elvégzett munkámhoz, eredményeimhez a férjem, Komáromi Ákos adta a legtöbbet. Vele dolgoztam, tőle tanultam a kézilabda oktatásának és a versenyeztetésnek a fortélyait. Tanáraim voltak Kovács László és Mocsai Lajos. Köszönetet mondanék a szüleimnek és Ákos szüleinek is, ugyanis az edzői munkát, illetve a családi feladatokat a nagyszülők segítsége nélkül nem tudtam volna ilyen eredményesen végezni.

Mi volt az első élménye a kézilabdával kapcsolatban?

Komáromi Ákosné: Balmazújvároson a Daru telepi iskolába jártam. Ötödik osztályos voltam, amikor a testnevelő beállított szélre a nagyok (7-8. osztályosok) közé. A szabályokat nem tudtam még, de nagyon lelkes voltam. A felezőnél megszereztem a labdát elkezdtem futni az ellenfél kapuja felé, a hatosig meg sem álltam. Akkor vettem észre, mindenki áll és hahotázik, hogy a kicsi csak fut és „se hall, se lát”. Utána elmagyarázták, hogy le kellett volna ütni a labdát.

Évtizedek óta a kézilabdázásban dolgozik. Voltak olyan csapatok, amelyek különösen a szívéhez nőttek?

Komáromi Ákosné: Debrecenben és Dunaújvárosban is sok csapatom volt, mindegyiket egyformán szerettem. Nem az számított, hogy melyikkel milyen eredményt értem el, hanem az együtt végzett munka. Amelyik gyerek szeretett kézilabdázni, szorgalmas volt az edzéseken, azt én szerettem, tiszteltem és jó volt együtt lenni a tréningeken, mérkőzéseken. Igyekeztem mindenkinek megtanítani a kézilabda játék technikáját, taktikáját. Szigorú voltam, mert eredményt csak fegyelmezett, kitartó, következetes munkával lehet elérni. Természetesen a legemlékezetesebbek a különböző korosztályok országos vagy külföldi versenyek nagy csatái voltak. Hazai és nemzetközi diákolimpiák, gyermek, serdülő és ifjúsági bajnokságok, élvonalbeli és Magyar Kupa sikerek.

Szakmailag mit tart a legnagyobb sikerének?

Komáromi Ákosné: Nagyon sok gyereket tanítottam meg kézilabdázni. Büszke vagyok azokra a játékosokra, akik a DVSC csapatába kerültek. Az évek során különböző korosztályú csapataim voltak, a teljesen kezdőktől a felnőttekig. Szép feladat volt az újoncoknak megtanítani az alapokat, a serdülő, ifjúsági játékosokat nevelni, oktatni, a csapatokat kialakítani. Különleges feladat volt a felnőtt NB I-es DVSC női csapatával dolgozni, edzeni, versenyezni.

Volt olyan szakember, akit példaképének tekintett?

Komáromi Ákosné: A férjem, Komáromi Ákos.

Nem hiányzik a mindennapi edzősködés?

Komáromi Ákosné: Még 2009-ben a DSI technikai igazgatója lettem, a 2005-ös csapat volt az utolsó, amelyiket edzettem. Eleinte hiányoztak a lányok. Nyugdíjas lettem, átadtam a stafétát a fiataloknak. Már nem tudnék teljes értékű munkát végezni. A szakosztály vezetőjeként szervezési, adminisztrációs feladatokat végzek, valamint tanácsokkal látom el azokat a kollégákat, akik igénylik.

Milyen tervei vannak a sportágat illetően?

Komáromi Ákosné: Amíg bírom erővel, a továbbiakban is szeretném szolgálni az edzőket és a csapatokat Sportiskola szakosztályánál.

Zárásként távolodjunk el egy kicsit a kézilabdázástól! Hogyan szokott kikapcsolódni?

Komáromi Ákosné: Az unokáim lekötik a szabadidőmet.

Ó Nagy Ferenc